Hírek

A chicagói 7-ek tarthatják a markukat az Oscarért - KRITIKA


Október közepén érkezett meg kishazánkba Aaron Sorkin második rendezése, A chicagói 7-ek tárgyalása  (The Trial of the Chicago 7), amely valós eseményeken alapszik, és az 1968-as, zavargásokba torkollott vietnámi háború-ellenes tüntetések utáni bírósági eljárást mutatja be – és teszi ezt egész jól. KRITIKA.


A ’60-as években járunk, amikor az Egyesült Államokban özönvízszerűen követik egymást a meghatározó események. John F. Kennedy elnök meggyilkolása, a Marthin Luther King elleni merénylet, a vietnámi háború kirobbanása (benne az amerikai részvétellel), majd Richard Nixon választásokon aratott győzelme. Ennek az évtizednek a végén pár fiatal úgy dönt, elég volt az amerikai katonák „lemészároltatásából”, és demonstrációt szerveznek Chicagóba, hogy így fejezze ki nemtetszését annak a politikának, amely katonákat küld az ázsiai országba.

Sorkin az Elit játszma (2017) után most politikai témát választott, és nem is nyúlt mellé vele. Az író-rendező nem sokat húzza az időt, hamar megismertet minket a legfontosabb szereplőkkel, és kezdetét veszi a tárgyalótermi, idegtépő küzdelem. Merthogy a fent említett alapszituáció csak utalásokból, a film elején bejátszott dokumentarista képekből, valamint később, flasbackekből válik számunkra teljesen világossá – már amennyiben világossá válik, mert ebben minimális hiányérzetünk azért lehet. Ezektől eltekintve viszont szinte végig a bíróságon vagyunk, de a már említett flashbackek miatt nem is érezzük indokolatlannal ennek a helyszínnek az ilyen mértékű túlsulyát sem.

A vádlottak padján Abbie Hoffman, Jerry Rubin, Tom Hayden, Rennie Davis, David Dellinger, John Froines, Lee Weiner és Bobby Seale ül. Felmerülhet a kérdés, hogy amennyiben nyolc fiatalember van, miért kapták a „chicagói 7-ek” nevet. Nos, Bobby Seale lényegében csak pár órát töltött az Illinois állambeli városban, és csak azért „csapták” a többiekhez, mert az ügyészség úgy gondolta, egy fekete résztvevővel - aki ráadásul a Fekete Párducok vezetője is volt - még félelmetesebbé tehetik az elkövetőket a nyilvánosság és az esküdtek számára.

A vád: a 18. szövetségi törvény 2101. paragrafusának megszegése, azaz „konspiráció államhatárok átlépésére, erőszakra izgatás végett”. Már ez is elég koholtnak tűnik, a bírósági eljárás során pedig szembesülünk az akkori amerikai igazságszolgáltatás részrehajlásával, élen a bíróval és az ügyésszel, akik ugyan látszólag csak munkájukat végzik és tekintetüket védik, sokkal inkább egy előre lefutott eljárásban működnek közre – ez főleg előbbire igaz.

A párbeszédek – ahogyan azt Sorkintól megszokhattuk – nagyon dinamikusak és egyáltalán nem életszerűtlenek, mindegyik viszi előre a cselekményt, és amikor épp nincs dialógus, akkor sem unatkozunk, a nagyjából kétórás játékidő gyakorlatilag észrevétlenül repül el. Ebben pedig a remek történetvezetés mellett óriási szerepe van a színészeknek is. A vádlottak közül mindenki hozza a tőle elvárható szintet, ám közülük is kiemelkedik Sacha Baron Cohen (Abbie Hoffman) karaktere, aki nagyszerűen hozza a laza, életimádó, mindenkinek szimpatikus, és persze legbelül intelligens hippit, illetve Eddie Redmayne (Tom Hayden) figurája, aki pedig a karótnyelt diákszervezetis srácot formálja meg, gyakorlatilag hiba nélkül, üdítően jól.

A másik oldal sem marad adós: Jules Hoffmann bíró szerepében Frank Langella emlékezeteset alakít, míg az ügyész szerepében Joseph Gordon-Levittot sem érheti szó.

Összességében A chicagói 7-ek tárgyalása egy nagyon jó film, és a giccses zárást leszámítva talán csak két hibája van: az egyik, hogy nincs benne semmi rendkívüli, mentes a nagy fordulatoktól, és igazából úgy jutunk el A-ból B-be, hogy nem nagyon kapunk semmi olyat, amit ne várnánk. A másik pedig – ha már kicsit feljebb amúgy is oldalakat említettünk – az, hogy nagyon élesen elkülönítve mutatja be a két pólust: a tüntetők, lázadók a jók, és közülük mindenki őszinte, tiszta szívvel, rossz szándék nélkül cselekszik, míg az igazságszolgáltatás és a rendőrök a rosszak.

Ezeket leszámítva teljesen érthető, hogy a Netflix ezt az alkotást szánja ütőkártyának az Oscarra, hiszen a téma rendkívül aktuális, a szólásszabadság védelme, valamint a faji megkülönböztetés mostanság is mindennapi topikok az USA-ban. Ezeket figyelembe véve pedig majdnem borítékolható, hogy a mozi a Legjobb film-kategóriában is versenyben lesz az aranyszobrocskáért, és mi azon is nagyon meglepődnénk, ha mindannyiunk Boratja ne kapna legalább egy jelölést az Akadémiától.

Az előzetes ide kattintva érhető el.



Értékelés: 8,5/10

 


POLGÁR GÁSPÁR