Hírek

Nem vakított el minket az éjféli égbolt – KRITIKA


Nemrég vált elérhető George Clooney új filmje, Az éjféli égbolt (The Midnight Sky), amely egy regényen alapuló sci-fi, ám vontatottsága, valamint a rendező – és egyben főszereplő – meséje nem igazán hozza azt az eredményt, amit ettől a filmtől vártunk. KRITIKA.

A Good Morning, Midnight című Lily Brooks-Dalton-könyv 2016-ban valóságos közönségsikernek számított az Egyesült Államokban, sokan az év legjobbjának tartották, így nem meglepő, hogy film készült belőle. A témát a politikára, közügyekre és környezetvédelemre is érzékeny Clooney karolta fel és álmodta olyanra, mely végül elénk került.

Az alkotás a nem is annyira távoli jövőben, 2049-ben játszódik, amikor is egy nem tisztázott globális környezeti katasztrófa miatt a Föld lakhatatlanná válik, és a cselekmény pillanatában még döntő részben megmaradt Északi-sarkon egy kutató, nevezetesen Augustine Lofthouse (Clooney) azon fáradozik, hogy felvegye a kapcsolatot a még aktív űrküldetésekkel, és lebeszélje őket arról, hogy visszatérjenek pusztulásra ítélt kis bolygónkra. 

Sikerül is kapcsolatba lépnie az Aether-űrhajóval, amely azon fáradozik, hogy élhető alternatívát találjon, és ugyan sikerrel is jár, fogalma sincs arról, hogy elkésett. Persze, a rádió elromlik, amikor főhősünk ezt közölhetné a kapitánnyal, így a viharos, zord időjárásban meg kell keresnie egy másik, nem annyira közel lévő antennát, hogy folytatódhasson a kommunikáció.

Nem egyedül teszi meg az utat, vele tart a bázison rekedt kislány, Iris (Caoilinn Springall) is, és együtt vetik bele magukat a nagy kalandba. A történetben felváltva vagyunk a főszereplővel és kis társával, az Aether legénységével, közben mindkét szál nehézségeit is látjuk, illetve flashbackek segítenek némileg tájékozódni abban, hogy miért is csinálja Augustine azt, amit csinál.

Az éjféli égbolttal alapvetően az a baj, hogy sokszor nagyon vontatott, és a történet borzasztóan kiszámítható – és ez még akkor is igaz, ha a végén kapunk egy picike csavart, ami igazából annyira nem is helyezi más kontextusba a mögöttünk hagyott nagyjából kétórás játékidőt. Ezt sajnos a lenyűgöző képek (a K-23-as bolygó, az űrséta, de még az Északi-sark is szemet gyönyörködtető), a meghökkentő vizuális megoldások (elég csak az antigravitációs szobában felszálló folyadékra gondolni) és remekül komponált zenék sem ellensúlyozzák.

Annak ellenére, hogy az alapkoncepció, azaz a környezeti (vélhetően klíma-) katasztrófa igencsak hangsúlyosnak tűnik, nem tudunk meg róla semmit, ahogyan arról sem, hogyan okoztuk, illetve miként és mikor szembesültünk azzal, hogy már nem tudjuk visszafordítani a dolgokat. Persze, érdekes felvetés, hogy mi az a pont, amikor már komolyan vesszük a Föld jeleit, és elkezdünk alternatív új otthon után nézni, ahogyan az is, hogy mi van akkor, ha találunk valamit, de kifutunk az időből. Ezeken a kérdéseken azonban a film lényegében csak átsiklik, így ilyen értelemben sokkal inkább lesz egy sci-fi-köntösbe öltöztetett dráma, mint sci-fi. 

Ettől persze még nem lenne szükségszerű, hogy rossz legyen, de a két műfajnak nem tud megfelelni, és láthatóan nem tudja eldönteni, melyiknek akar – így pedig igazából egyiket sem tudja hozni megfelelően.

George Clooney színészi alakításába nem lehet belekötni, könnyen lehet, hogy Oscar-jelölést is kap majd a tudós megformálásáért, ám rendezőként ezúttal nem annyira találta az egyensúlyt, éppen ezért Az éjféli égboltban sokkal több maradt annál, mint ami elénk került, és mint amit ez az alapfelvetés érdemelt volna. 


ÉRTÉKELÉS: 6,5/10


POLGÁR GÁSPÁR