Hírek

Nem mondtuk ki a nevét, Kampókéz mégis újra felbukkant – KRITIKA


Nemrég érkezett a mozikba Nia DaCosta második filmje, a Kampókéz (Candyman), amely nem az 1992-es film remake-je, hanem annak folytatása lett, de nem sikerült felnőnie elődjéhez. KRITIKA.



Az eredeti, 1992-es darab Clive Barker műve alapján készült, és kapott egy második és egy harmadik részt is, de a 2021-es változat ezeket figyelmen kívül hagyja, és csak az alapműre koncentrálva folytatja a történetet. Abban az alkotásban az egyetemista Helen Lyle (Virginia Madsen) városi legendákról írja szakdolgozatát, és különösen megtetszik neki Kampókéz meséje. Kampókéz egy afroamerikai rabszolga gyermekeként született, és mivel beleszeretett egy gazdag fehér férfi lányába annak lefestése közben, az kegyetlenül megölette őt – kezét levágatta, helyére kampót tetetett, és ráeresztetett egy egész méhkast, így a rovarok halálra csípték. Azóta pedig, ha valaki ötször kimondja a nevét a tükör előtt, Kampókéz megjelenik, és lemészárolja az illetőt.

Helen az igazság nyomában kutatva szembesül a legendában érintett, feketék által lakott chicagói városrész nyomorával, ahol brutális gyilkosságok rázzák meg az ott lakók mindennapjait. Az idei film nagyjából ezt követően 30 esztendővel veszi fel a fonalat, amikor is főhősünk, Anthony (Yahya Abdul-Mateen II) barátnőjével, Birannával (Teyonnah Paris) él az egykori lerobbant, azóta persze dzsentrifikálódott Cabrini Green egyik művészlakásában. Természetesen a készítők nem várták el, hogy mindenki megnézze az előző részt, így mind a Kampókéz-történetet, mind a '92-es mozi fontosabb részleteit elmesélik nekünk, méghozzá egy ötletes animációval. Mindenesetre amikor Anthony meghallja a Kampókéz-sztorit, úgy dönt, festéshez való inspirációgyűjtés okán utánajár a dolognak, majd idővel festeni is kezd a rémről.

Ezzel egyidőben pedig – nem éppen a véletlen műveként – gyilkosságsorozat kezdődik a környéken, és az áldozatok a legtöbb esetben olyanok, akik valamilyen formában ártottak Anthonynak, aki mindeközben szépen lassan kezd megbolondulni. Egyrészt azért, mert – akárcsak a régebbi filmben Helen – ő is nagyon hamar látni kezdi Kampókezet, másrészt azért, mert egy méhcsípés következtében jobb karja szépen lassan elkezd rohadni (abba ne menjünk bele, hogy ez hogy nem tűnik fel szerelmének, illetve miért nem megy vele orvoshoz).

Az, hogy a tükörben mi is látjuk Kampókezet már az első gyilkosság során is, teljesen elveszi a film sejtelmességét, így rendesen le is vesz az ijesztő faktorból. Emellett sok logikátlanság és következetlenség is szembejön a történet során, illetve van jó pár olyan elem, amire nem kapunk elégséges magyarázatot, de olyan is, amire semmilyet. Pedig a játékidő csupán másfél órás, így lett volna még idő egy-két koncepciót kibontani, csak néha úgy tűnik, a rendező sem tudta eldönteni, egy-két alapfelvetéssel merre induljon.

Az 1992-es verzióban is megjelent a feketéket elnyomó hatalom, a rendőri brutalitás, de ott egyáltalán nem volt zavaró, azonban DaCosta művében annyira szájbarágósan van jelen, hogy néha az az érzésünk, ez nem is horror akar lenni, sokkal inkább társadalomkritika. Viszont annak is túl sablonos, felszínes, és ahogy két sorral feljebb említettük, didaktikus, ráadásul ezeken felül nem is igazán tud újat mondani. Ebben a társíró Jordan Peele-nek is biztosan bőven van szerepe, ami azért fura, mert az ő tollából nem ehhez szoktunk (még ha az üzenet tartalmát illetően mégis).

A Kampókéz összességében nem túlságosan ijesztő, és a színészi játék rendben van, ellenben a film túltolja az aktuálpolitikát, néha nem is követhető, ugyanakkor egyszer nézhető. Akármilyen érzelmekkel is távozunk azonban a moziból, borítékolható, hogy nem kíséreljük majd meg kimondani azt a bizonyos nevet ötször a tükör előtt…


ÉRTÉKELÉS: 6/10



POLGÁR GÁSPÁR